Akár vége lesz pénteken a világnak, akár nem, néhány dologtól már biztosan elbúcsúzhatunk. Így vagy úgy, de egy korszak mindenképpen lezárul, és vele együtt ez a blog is.
Nem így terveztem, de az idei világvége-cirkusz és az utolsó Thunderdome keltette nosztalgiahullám arra késztetett, hogy pontot tegyek ennek is a végére. Nyilvánvalóan nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a megcsappant lelkesedésem koporsójába a sorozatos freeblog-leállások verték be az utolsó szöget, ellehetetlenítve ezzel a további blogolást, a költözés gondolata pedig - bár az elején felvillanyozott - végül túlságosan is nagy falatnak bizonyult. Épp ezért a Yithian mégis itt marad, de már csak archívum gyanánt. Ez az utolsó bejegyzésem.
És ha már a lezárásnál tartunk. Ennek a posztnak a valódi apropója nem is a blog, hanem az imént említett Thunderdome. Amúgy is megígértem egy-két embernek, hogy írni fogok róla, ami témaválasztása okán egyúttal kiváló búcsúanyagnak is tekinthető. Úgy is mondhatnám, hogy egybevág a blog sorsával, de Isten őrizz, hogy elszentimentáliskodjam a dolgot, sőt, valójában nem is vagyok benne biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy a múlt szombatról írjak, olyannyira nem töltött el jóleső nosztalgiával, és még csak meg se hatódtam.
Persze nem bánom, hogy ott voltam, mert jó buli volt, meg minden, de nem elég jó. Hiányzott belőle az a grandiozitás, amit az ember egy ilyen volumenű búcsúbulitól elvárna, sőt, valójában olyan volt az egész, mint egy 6/10-es film, amit kimért is rideg profizmussal szállítottak le. Mondjuk ebben valahol semmi meglepő nincsen, hiszen elvégre pont az volt az egyik oka annak, hogy ők is időszerűnek érezték a lezárást, hogy már rég nem volt benne szívük-lelkük. Jó ideje a rutin tartotta már csak életben ezt a projektet, és ugyanaz a rutin dobta most össze ezt a bulit is. Ez érződött a lineupon, a himnuszon, a díszleten, a merchandise-okon, meg úgy mindenen.
Úgy is mondhatnám, hogy nem nagyon törték magukat, hogy emlékezetessé varázsolják ezt az utolsó felvonást. A DJ-k zöme teljesen természetesnek vette, hogy játszhat ezen a bulin, és nem éreztem azt, hogy bárki is élete mixét akarná odatenni. (Dana cameojáról sajnos lemaradtunk, neki viszont respekt!) Ráadásul rég nem követem már akkora intenzitással az újdonságokat, mégse hallottam egyetlen egy ismeretlen számot sem azoktól, akiknek az lett volna a feladata, hogy aktualitásokat játsszon.
Tudtommal nem készült senki semmi különlegessel az estére, a megemlékezős betétek is jellegtelenek, összecsapottak és/vagy voltmárok voltak. Az elmúlt húsz év egyetlen pillanatát sem sikerült úgy megragadniuk, hogy az melegséggel töltse el a szívemet, és nosztalgikusan merengjek el rajta. Az újrafelhasznált díszleteknek először azt hittem, hogy funkciója van, pedig valójában csak költséghatékonyságról árulkodtak.
Ezen kívül a közönség is trógerebb volt a megszokottnál, sokkal több volt a gabber, és jóval kevesebb a kulturáltan szórakozni tudó kívülálló. Valószínűleg az "utolsó buli" híre vonzotta be az olaszokat sleppet, mivel eddig a Thunderdome arról volt híres, hogy a hírnevének köszönhetően jóval színesebb közönséget mozgat meg, mint mondjuk egy Masters of Hardcore.
Dacára minden negatívumának, igazából jól éreztem magam, és örülök, hogy ott lehettem a legeslegutolsó Thunderdome-on. Sokan szkeptikusak azt illetően, hogy valóban ez volt-e az utolsó, de én hiszek nekik, nem fognak szerintem segget csinálni a szájukból, már csak azért sem, mert valójában az utóbbi években már ez az egész Thunderdome csak púp volt az ID&T hátán. S még ha nem is igazán tudták a csúcson abbahagyni, sikerült még azelőtt méltóságteljesen elbúcsúztatniuk a sorozatot, hogy vállalhatatlan szintre süllyedt volna, és ez azért nagy szó!
Én is ennek szellemében teszem most le a lantot. Túl van már ez a blog is rég a zenitjén, így itt az ideje, hogy abbafejezzem. Mindenesetre ha lesznek még zenével kapcsolatos gondolataim, lehet hogy a blog Facebook-os profilját fogom arra használni, hogy kiírjam őket magamból, illetve ajánlom a - papíros! - Gamestar magazin Másvilág rovatát, ahová az utóbbi időben kezdtem el film-, sorozat-, és ZENEajánlókat írni. Ezen kívül pedig ott van még a mercenary.hu, ahol pedig film-, és játékkritikákat olvashattok tőlem, már amennyiben ilyesmire van ingeretek. Egy a lényeg, nem hagyom abba az írást, csak a Yithian-t engedem el. Most...
A tavalyi sikerek után gondolom senkit sem lep meg, hogy idén novemberben is lesz Qore 3.0. Mivel már csak alig egy bő hónap van hátra a buliig, a promóciós gépezet teljes gőzerőre kapcsolt, így - a tavalyi mintájára - idén is elkezdtek minimixekkel megajándékozni bennünket. Egy hete Dither és Endymion kezdték a sort, most pedig a TOÁ-n a sor, hogy a legújabb cuccaikkal bizonyíthasson.
A blog olvasói közül ott lesz amúgy valaki?
01. Dr. Strange ft. Satronica - The Land Runs Red (The Outside Agency Remix) 02. Dr. Strange - Pandemic 03. Armageddon Project - Ashes We Are 04. The Outside Agency & Ophidian - The Infinite 05. The Outside Agency & Ophidian - The Silence 06. Sinister Souls - Let Me In 07. Cooh & Counterstrike - Crowd Surfer (The Outside Agency Remix) 08. ID 09. The Outside Agency - Headphone Wisdom 10. Lenny Dee - Fuckin Hostile (The Outside Agency Remix) 11. Sinister Souls ft. The Outside Agency - Perfect Organism 12. ID
Ez egy olyan kurva jó szám lehetne, ha nem lenne ott a közepén meg a végén az a szörnyű hupákolás. Nem is értem, hogy minek kellett az bele, hiszen látszólag ez valami olyasmi, ami eredetileg egy Whydyem-számnak indult, csak aztán "összeérhetett" a két alteregó, aminek aztán ez lett az eredménye. Kár érte.
Ha valaki az elmúlt két hétben nagyon résen volt, részese lehetett annak a viral-élménynek, amit Neophyte-ék - gondolom közvetlenül egy social media marketing gyorstalpaló után :D - eszeltek ki. A Traxtorm-mal karöltve egy What the f#ck is this? nevű Facebook oldallal borzolták kb. 2000 ember idegeit, mire kiderült, hogy az egész mögött egy dokumentumfilm és egy hozzá ajándékba adott ingyenes album áll.
Nem tudom, hogy a srácok mekkora durranásnak szánták ezt az egészet, de nem csak hogy nem szólt nagyot, még lábon is lőtték magukat vele. Ők úgy gondolták, hogy majd mindenki kocsonyaként fog remegni az izgalomtól, és alig várja már, hogy lehulljon a lepel, de ha ehhez mindösszesen kétezer embert tudtak megmozgatni, az azért több, mint karcsú. Hozzánk ez például csak az utolsó órákban jutott el, és nem előtte, hanem utána tettük fel a kérdést, hogy WTF is this shit?!
Mert hát komolyan meg kell izzadnunk, ha dekódolni szeretnénk, hogy mi is volt a valódi céljuk ezzel a videóval, kiknek szánták és mit akartak vele elmondani. Én mindenesetre az öncélú önigazolás mellett tenném le a voksomat, meg valószínűleg újabb szelet közönséget igyekeznek vele kihasítani maguknak az overgroundból.
De amúgy az ötlet nem rossz, a koncepcióban magam is látok fantáziát, de a megvalósítással már komoly bajok vannak. Hiteltelen, álszent, kétszínű és felszínes. Már pedig az ilyen dokumentumfilmek akkor erősek, ha tiszteletet parancsolóak tudnak lenni. Ha hihetetlen eredményekről, sikerekről, elképesztő mennyiségű munkáról, erőfeszítésről, fanatizmusról, hitről és elhivatottságról tudnak beszámolni, és ha ezt az egészet - egyfajta malterként - számtalan anekdótikus élményanyaggal (értsd: feelgoodsággal) még nyakon is tudják önteni. Ha érzelmileg iszonyatos hatást tud rád gyakorolni, s ami után vagy büszkének vagy irigynek érzed magad. Mindannyian láttunk már ilyen filmeket* ahhoz, hogy egy emberként tudjuk azt mondani, ez most nem lett ilyen.
Olyannyira nem, hogy hiába is akarnám szépíteni a dolgot, valójában ez a film a hardcore történetének legnagyobb válságát igyekszik piedesztálra emelni, a hipokratákat hősnek beállítani, a nyereségvágyból elkövetett zenei hulladékokba pedig valódi művészeti értékeket beleláttatni. De még szerencse, hogy sikertelenül. Számomra legalábbis ezt jelzi ez a mérsékelt érdeklődés, amit az Internet népe ez iránt a film(+album) iránt tanúsít. Ezt a sok bullshitet tényleg csak azok szopják be, akiknek az elmúlt 20+ évben közük nem volt a hardcore-hoz, vagy a happy hardcore bukása óta azt se tudták, hogy ez még egyáltalán létezik.
A srácok egyébként úgy gondolták, hogy jófejek lesznek, és a kisfilmjük mellé még egy ingyenesen letölthető albummal is készültek, amivel az ars poeticájukat igyekeztek megcsillogtatni, avagy a zene nyelvére lefordítani azt a sok sületlenséget, amit a videóban verbálisan összehordtak. Ezek alapján nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezek tényleg azt hiszik, hogy ők a hardcore jövője, és ezek a bootlegek, amit itt összehánytak, a jövő zenéje.
Mert ezek tényleg csak bootlegek. Ha nem lett volna ez az album, nagy valószínűség szerint mindegyikük külön-külön, lájkokért cserébe látott volna "ingyenesen" napvilágot a Facebookon. Ez remekül jelzi azt is, hogy mennyit érnek, hiszen ha egy materiális javaktól megrészegült producer hajlandó valamit csak úgy odaadni, az számomra azt jelenti, hogy még ő sem tartja arra érdemesnek, hogy pénzt kérjen érte. És ilyenkor automatikusan felmerül bennem a kérdés: vajon hány órát foglalkozhatott vele, hogy így érez?!
Ennek ellenére, mikor az albumot meghallgattam, a második számig még úgy gondoltam, van remény. Aztán ez egy pillanat alatt szertefoszlott, s a következő kép, ami beugrik, hogy már térdig gázolok a nyálban, a happy hardcore-ban és a dubstep-ben. Ez lenne a hardcore legtisztább formája?! A hardcore zene jövője?! Na, ne nevettessenek! Ez a koncepció egyszer már elbukott, és arra van predesztinálva, hogy ismét elbukjon, újra és újra, mindaddig, amíg az emberiség meg nem tanulja, hogy ami underground, annak ott is van a helye.
Úgyhogy összességében ez az egész, úgy ahogy van, nem több, mint egy ordas nagy hazugság. Ez nem hardcore. Van rajta ugyan egy-két track, ami nem okoz csalódást, és amiről elhiszem, hogy tényleg az, amiről a videóban vakeráltak, de ha az összképet nézem, akkor az valami velőtrázóan siralmas. Olyan szinten leárnyékolta ezeket a pojácákat a siker, a pénz, a csillogás és a drog, hogy képesek egymásnak és önmaguknak is behazudni, hogy a hardcore az a délibáb, amit ők a reflektorok vakító fényében táncolni látnak.
Még szerencse, hogy abból a szélesebb perspektívából, ahonnan mi nézzük a dolgokat, világosan látszik, hogy ez a sok szarfaszú buzi nem a hardcore jövője, maximum csak a jelene, és a napjaik minden egyes elmúló perccel meg vannak számlálva.
*A kommentekben szívesen venném, ha összegyűjtenétek nekem a kedvenceiteket.
Habár már csak egy teljes napig kell augusztust írnunk, azért ha már ma holnap lenne, csak közelebbinek éreznénk valamennyivel Omkara Techichi októberben megjelenő dupla albumának megjelenését, ami már csak az eddig kiadott trailerek alapján is az év egyik legnagyobb durranásának tűnik, hát még így, hogy 6 számot már most teljes hosszában élvezhetünk róla!
Természetesen csak saját felelősségre hallgathattok bele, hiszen mindenképpen fel kell rá hívnom a figyelmet, hogy az alábbiak szignifikánsan megnehezíthetik a várakozási időt, mellékhatás gyanánt pedig még akár remegés is felléphet.
És a meglepetések sora még mindig nem ért véget! Lehet, hogy ez már tényleg a változás szele?! Megújul a Cardiac? Endymion-ék lelépnek? Ophidian visszatér az Enzyme-ra? Ruffneck vállalható crossbreed-et csapat az ikrekkel? Triax pedig valami sötét cuccon dolgozik, amit szintén az Enzyme-ra szánnak?! Ez így egyelőre túl szép, hogy igaz legyen.
És igen, immáron hivatalos a hír, amit pletykaszinten már több helyről is hallhattatok, hogy az Enzyme 41 egy Ophidian és D-Passion kollab EP lesz.
Ophidian & D-Passion - The Expected Unknown [ENZYME 041] A1 - Breathe B1 - The Line Against The Night B2 - Another Destiny
Úgy látszik, hogy ez az év a nem várt kollabok éve, hiszen ez már zsinórban a sokadik olyan megjelenés idén, amit nem láttunk előre jönni. Ráadásul ez most az Enzyme-ról utóbbi időben kialakult képet is kizökkentheti, vissza egy kicsit a pozitívabb irányba. Mindent átfogó, tudatos arculatváltás lenne ez a köpedelmes "harmincasok" után, vagy csupán egy egyszeri fecske, aki még nem csinál nyarat?
Nem véletlenül említek arculatváltást, hiszen nemrégiben a teljes cardiac.nl megújult, emberek léptek le (köztük Endymion-ék!), újak csatlakoztak, label-ek lettek végre hivatalosan is bezárva (bár három zombi még így is maradt, hogy ne tűnjön annyira gyászosnak a helyzet). És hát ezzel a 41-gyel a lemezek fizimiskája is megújult, melynek ezúttal van egy kis nosztalgikus színezete is, hiszen ez a mostani artwork kísértetiesen hasonlít a régi Supreme Intelligence-ekre.
Mindamellett pedig zeneileg is egy hatalmas U-kanyar ez az új lemez, ami inkább idézi a label 2007 környéki alapkoncepcióját, mintsem az elmúlt évek mérhetetlen hitványságát. Conrad-nak konkrétan 5 évet és 14 lemezt kellett várnia (16-ot, ha a 39-et háromnak számoljuk), mire újabb EP-je jelenhet meg rajta, de mintha egy perc se telt volna el, annyira Enzyme 27-szerű az egész.
Bár nem nagyon szeretném az Introspective Over-Analysis-szal összehasonlítani, hiszen akkor azzal csak annyit érnék el, hogy akarva-akaratlanul is beárnyékolnám ennek az EP-nek a dallamos trackjeit, amik bár nem rosszak, valószínűleg nem is annyira katartikusak, mint a régiek. Sajnos csak egyszer volt szerencsém hallani őket, mire az astralmusic beszart (vagy csak letiltották, azért nem indul el a lejátszó), így érdemi véleményt egyelőre lehetetlen lenne megfogalmazni velük kapcsolatban, a lenti preview-k ugyanis ahhoz túl rövidek. Ugyanakkor ott van a B2, amiből fél perc is elég, hogy kijelenthessük, ilyen zúzós tracket a Karmalucinogenicfx óta nem látott az Enzyme.
Az ISR digitális részlege igen csak rákapcsolt az utóbbi néhány hónapban, hiszen a Dr.Stange és Satronica nevével fémjelzett kiadványunk már a hetedik(!) ezen a nyáron, éves szinten pedig a tizedik.
Magáról a "lemezről" azonban úgy érzem nem érdemes túl sok szót ejteni, hiszen ahhoz túlságosan is "horroristes", ami viszont már kívül esik az értelmezési tartományomon. Ami miatt mégis említésre méltónak találom, az a címadó track TOA remixe, aminek elsődleges célja volt, hogy egyfajta tisztelettel vegyes nosztalgiával elevenítse fel az ezredforduló Resident E-s hangzásvilágát.
Mivel nem bírtam kivárni, hogy magától feltöltődjön YouTube-ra, kezembe vettem az irányítást, és a dolgok elébe léptem, hogy mihamarabb megoszthassam veletek ezt a tracket. Soha nem csináltam még ilyet, így gondolhatjátok, hogy valami különlegesről van szó.
Adott először is egy artcoreklasszikus, ami közel húsz év távlatából öltött most 2012-es formát, annak minden előnyével és hátrányával. Adott továbbá a szkepszis, ami az ilyen projekteket övezni szokta, hiszen a legtöbb örökzöldhöz nyúlni vétek, mivel könnyen szétmállhat a gondatlan kezek közt. S adott még a dilemma, hogy mennyire is szabad tulajdonképpen az ilyenekhez hozzányúlni, hol van az a bizonyos "jóllakott kecskés, megmaradt káposztás" határvonal.
Ez utóbbinak lehetne iskolapéldája ez a remix, ami volt annyira tökös, a modernizálás jegyében az ősrégi artcore-os hangzásvilágot - annak teljes eszköztárával - sutba vágja, miközben odafigyelt arra is, hogy az eredeti szám lelke viszont ne sérüljön. Tulajdonképpen tehát egy testcserés beavatkozásnak lehetünk a fültanúi, aminek az eredménye az év egyik eddigi legjobb mainstyle track-je! Sehol semmi görcsös erőlködés, se nyál, se dubstep, se kurválkodás, ez HARDCORE! Sodró lendületű örömzene, ami tisztelettel adózik az eredetije előtt. Még több ilyet!
Hivatalosan augusztus 30-án jelenik majd csak meg a szám, amivel a Traxtorm néhány oszlopos tagja fennállásuk 100. kiadványát igyekeztek megünnepelni. Megmondom őszintén, én már azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán volt ilyen (hiába no, négy hónap alatt akár komplett stílusok is el tudnak tűnni a Föld felszínéről), s valószínűleg annyiban is maradt volna a dolog, ha a jeles alkalomra nem dobnak össze mellé egy videóklipet is.
Gyaníthatóan egyébként ugyanaz a brigád követhette el, akik Mad Dog tavalyi klipje mögött is álltak, hiszen stílusában, ötletében és fényképezésében nagyon hasonló mindkettő. A különbség csupán annyi, hogy itt random arcok helyett a Traxtorm-osok a főszereplők, kiknek színészi teljesítménye azért hagy némi kívánnivalót maga után. De ettől függetlenül vannak egészen kiválóra sikeredett jelenetei a klipnek, sikerült továbbvinni azt, ami már a A night of madness-ben is remekül működött, hogy egy konkrét sztori köré csavarják fel az egészet, így nem egy százmilliómodik partyvideóval lettünk gazdagabbak.
Amivel inkább gond van, az a zene. Borzalmasan semmitmondó, ami hűen tükrözi a jelenkori mainstream hardcore valódi nyomorúságát. Ha csak annyi ötlet szorult volna ebbe a trackbe, mint amennyit a videóba beleraktak, már azt mondanám, hogy méltó módon ünnepelték meg a 100. lemezüket, így viszont a tizenkettő egy tucat elv érvényesült, ami miatt semmi emlékezetessel nem tudtak szolgálni. Nem telik bele 1 hónap, és a klippel együtt el lesz felejtve megint az egész. De hát ez van. Farkastörvények uralkodnak. Ami szar, arra nem érdemes emlékezni. Már pedig ez sajnos az, különösen így, video edit formájában.
Ophidian nem is olyan régen kiírt egy olyat, hogy az elkövetkezendő hónapokban 3 lemeze és egy digitális kiadványa is meg fog jelenni. (És ebbe az Enzyme 40-et nem is számolta bele.)
Ebből könnyűszerrel kitalálható, hogy mikre is gondolt elsősorban. Egyrészt végre átment a tesztnyomáson a Genosha 20, és hamarosan kiadásra kerül a következő Madhouse-os cameo-ja is, amit ezúttal is Tapage-zsal közösen követett el. A többihez sajnos már spekulálni kell, főleg, hogy az alábbit nem is láttuk jönni.
Na, és akkor ez vajon melyik? Lemezes vagy a digitális? A logika azt diktálná, hogy ez utóbbi, hiszen egy ausztrál fesztiválhimnusz tipikusan digitális materiál kéne, hogy legyen. Mégis jobban örülnék, ha a másik verzió lenne a megoldás, hiszen ez egyúttal azt is jelentené, hogy tervben van már egy következő Meta4.
Mindenesetre ez tutira meg fogja most osztani az embereket. Akik a mainstyle-utálat végső stádiumában járnak már, biztos, hogy nem fogják rá azt mondani, hogy jó, még akkor sem, ha ők maguk is tisztában vannak azzal, hogy ez azért nem is annyira rossz, mint a nagyátlag. Aki viszont még egy kicsit is szereti az ilyesmit, biztos örülni fog neki, mivel nagyon emlékeztet a szirupos partyhimnuszok aranykorában megjelent trackekre, maradandó azonban mégsem hiszem, hogy lenni tudna. Már rég nem azokat az időket éljük.
Meg aztán azért vannak benne hibák is, amiket én annak tudok be, hogy kicsit görcsösen, úgymond véres verejtékkel készülhetett csak végül el. Hisz mind tudjuk, ez a Conrad nem az a Conrad, akit mi szeretünk. Ez itt most a jómunkásember Conrad, akinek gondolnia kell a megélhetésére is, és időnként be kell vállalnia 1-2 divatosabb dolgot is, csak hogy tovább mehessen a szekér. Elvégre ő is a fesztiválokból él. Oda pedig ilyen ünnepeltetős cuccok kellenek. Period.
Ha azonban megnézzük az arányokat, hogy emellett milyen más projektjei vannak még futóban, úgy érzem nincs értelme morgolódni, meg jajveszékelni, hogy "elvesztettük!", hiszen erről szó nincs. Ezért is kezdtem azzal a felsorolással, hogy érezzétek, nem csak ilyeneket fogunk tőle kapni a nyáron. Meg igazából ez ugye nem is nekünk szól. :D Nekünk még várnunk kell egy kicsit.
Mea culpa, amiért pont a célegyenesben hanyagoltam el ennyire az Enzyme 40-et feldolgozó projektemet. :) Múlt héten végre megkaptuk az utolsó preview-t is, ami számomra az egyetlen track a 14-ből, ami igazán tetszik.
Ugyanakkor megmosolyogtatónak tartom a spekulációkat is, amik azt próbálják kitalálni, hogy ezúttal melyik enzájmos szállította ezt a tracket. Na vajon?! Mert az egy dolog, hogy sokan még mindig nincsenek tisztában azzal a ténnyel, hogy Ophidian-on kívül már senki sem maradt, aki még hajlandó lenne Enzyme X bőrbe bújni, de a jellegzetes hangzását sem ismerik fel?!
Embrionyc, az industrial-jaival elhíresült német fenegyerek, hamarosan mainstyle EP-vel jelentkezik, még hozzá az újonnan alakult Important Records sublabel, az Important Hardcore X-Clusive színeiben.
És mielőtt még mindkét tábor elkezdene jó előre fanyalogni (az industrial-osok azért, mert Embrionyc elkurvult, a mainstyle-osok meg azért, mert fúj Embrionyc), hallgassátok meg ezt a kis ízelítőt, ami azért mégsem az a tipikus mainstyle, annál sokkal sodróbb a lendülete, úgy is mondhatnám erőteljesen hajaz a Meccano Twins stílusára.
Igazi felüdülés lehet ez azoknak, akik a mostanában megjelenő rengeteg szemét között valami színvonalasabb mainstyle-ra vágynak. Egy négyszámos EP-re lehet készülni most júniusban, ami ugyan megjelenik majd bakeliten is, de csak nagyon-nagyon limitált példányszámban, és az is csak négy helyett két számmal.
Bár a múltkori hír óta pontosan lehetett valami ilyesminek az eljövetelére számítani, engem most mégis meglepett, több okból is. Egyrészt mert már baromi elfelejtettem, hogy egy 30 számos albumról van szó, másrészt pedig, hogy mindez a Red Fever színeiben érkezik majd.
Bár a komplett tracklist is elérhető már, én mégis megkímélnélek tőle benneteket, mivel konkrét szníkpíkek nélkül azért a számcímek önmagukban semmit sem mondanak, főleg úgy, hogy egy ismert sincs közte. De ezt a részét a dolognak fogjuk fel jó hírnek, hiszen ez 30 darab teljesen új számot jelent.
Koncepcióját tekintve egyébként a két CD egy Omkara és egy Techichi nevű darabra osztható fel. Az előbbi fogja például a mainstream-kompatibilis trackeket szállítani, amik azért ígéretük szerint még így is meglehetősen sötétek és melankolikus lesznek majd. A második CD azonban még ennél is sötétebb lesz, és az teljes egészében az industrial hardcore-ra fog fókuszálni. Nos, ez így több, mint jól hangzik!
A Red Fever neve azonban számomra egy kicsit sem cseng jól, hiába Noisj, nem értem, hogy miért a leggyalázatosabb sublabel-jükre kellett rakni a srácot. De amíg vállalják azt, amit a Meta4 nem tudott, hogy dupla CD-n kiadják ezt az anyagot, úgy érzem egy szavunk nem lehet.
Ruffneck keménykedik, legalábbis ő úgy gondolja, hogy ez már annak számít. Összességében nem a legrosszabb szám, amit mostanában hallottam tőle, de ahhoz kevés, hogy helyreállíthassa vele a megtépázott renoméját.
Gondolom mindannyian vártátok már, hogy mikor kerül a (virtuális) boltok (virtuális) polcaira Promo legújabb stúdióalbuma, ami jó szokásához híven ezúttal is emberes mennyiségű, azaz két CD-nyi - zömében frissen és ropogósan új - anyagot jelent.
Ugyanakkor talán nem én vagyok az egyetlen, aki - mikor az első hírek felröppentek - valójában nem is tudta igazán, hogy mit reméljen ettől a megjelenéstől. Hiszen az elmúlt évek folyamán sikerült teljesen szinkront vesztenem Promo-val, jó ideje nem értem és látom, hogy milyen irányú pályát is ír le valójában a karrierje, és hogy szakmailag mire lehet még tőle számítani: innovációkban gazdag megújulásra vagy csupán szánalmat ébresztő vegetációra?
Promo - True Tones [T3RDM0191/CLDM2012108]
CD1 01. The Corrupt Will Destruct 02. Legends Unite [feat. Marc Acardipane & The Ultimate MC] 03. True Tones [feat. Minckz] 04. Knock Knock 05. Methamfetamine 06. Open [feat. Tha Playah & Snowflake] 07. The Answer [feat. Ominous] 08. Rhythm Flow 09. So Sick 10. My Tone 11. Light Up The Sky 12. Far Beyond 13. Valentina [feat. Mortifer] 14. Unafraid
CD2 01. Credit Crunch 02. Tester Of The Hard Shit 03. Eradicate 04. Like We Used To Do 05. Unbreakable 06. Underground Philosophy 07. Analog [feat. D-Passion] 08. Lights Out 09. Lyin’ Through Your Teeth [N-Vitral's Rebasher Mix] 10. Gloryfucker [feat. D-Passion] 11. Conflict 12. Fuck Them Followers [D-Passion Remix] 13. 100% Pure 14. Spineless
Emlékszem is, hogy mi volt az a pont, mikor kisiklottam. A bő egy éve beindított Promo Style első darabja, amivel is rögtön nyilvánvaló lett, hogy mi az új sorozat célja: különösebb irányvonal nélkül, az eddig "kikísérletezett" hangzásokat egybeönteni és abból véletlenszerűen, elsősorban önmagunk szórakoztatására szemezgetni.
Már pedig olybá tűnik, hogy ez az öncélú recycling és turmixgép alapú örömzenélés szülte Promo hatodik albumát, a True Tones-t is, aminek így legalább az az előnye mindenképpen megvan, hogy egyedi. Promo nem áll be a tucatzenéket játszó, popsztárokként tetszelgő mainstyle-os fasznyakok közé, ennek megfelelően a trackek zömének keménysége is teljesen rendben van; egy pillanatra sem keveri össze magát a Backstreet Boys tagjainak valamelyikével.
Vagy mégis?! A nagy számok törvénye miatt került ugyanis erre az albumra is 1-2 olyan szörnyedvény, amit még az Endymion-os srácok is megirigyelhetnének! Gondolom itt elsősorban az Open (Upside Down)-ra, vagy a 80-as évek diszkóslágereinek dallamvilágát idéző nemtommivel operáló Light Up the Sky-ra. Random mainstyle-nak tűnik továbbá a Far Beyond is, csak az különbözteti meg a futószalagon gyártott többi szeméttől, hogy valamivel intelligensebb éneket kapott a szokásosnál, és a dallam sem annyira vállalhatatlan.
Nem úgy a többi szám legtöbbje, amik bár kickileg nagyon rendben vannak (néhol egészen meglepő módon!), a lead-in után egészen konkrétan hallgathatatlanok. Tele vannak disszonanciával, hamiskás(nak tűnő) hangokkal és mellékdallamokkal. Nem is értem, de szörnyű. Vagy ahol ezzel nincs is baj, ott is van, hogy a dallam totálisan random (vannak erre generátorok, azokkal készülhettek), amiket szokás szerint borzasztó vokálok, néhol vernyákolások tesznek még rettenetesebbé.
Emellett persze vannak olyan, általam - nem mellesleg kicsit hibásan :D - csak "őspromos"-ként aposztrofált trackek, amik Promo ezredfordulós állhatatos tevékenységének speciális hangzásvilágát idézik. Akik ezt annak idején szerették, és bent ragadtak a múltban, ezeket az újabb próbálkozásokat most biztos ambróziaként élik meg, illetve hát a fiatalok körében (akiknek még minden vicc új) üthetnek ezek nagyon nagyot, főleg ha a mai mainstyle-ból jönnek, hiszen húúú, de durva! És valóban, a Lights Out és a 100% Pure is egészen fékevesztettre sikeredett.
A legszomorúbb az egészben, hogy az egyetlen szám, ami egy kicsi kis fiatalosságot is fel tud mutatni, az pont nem Promo munkáját dicséri a lemezen. Nem is volt talán jó ötlet N-Vitral remixét berakni ide, annyira kilóg a sorból.
A többiről meg mit mondhatnék? A The Answer a válasz a kérdésre, hogy vajon az örömzenélésből mindig valami jó dolog esik ki?! Nem, a válasz nyilvánvalóan nem. A So Sick viszont hosszú idő óta a legjobb Promo track, ami velem szembejött, bár a keresztény-alter-emo-nu-metál vokált bevallom szoknom kellett kicsit, de nagyon remekül van felépítve az a track, jó a dallam és az effektek is. Az eddigi legjobb Promo Style-on volt ez amúgy már hallható, ami attól a legjobb, hogy a másik oldala is rendben van. (Like We Used To Do)
A Knock Knock-ot szerintem gyerekként imádtam volna, a Credit Crunch meg valószínűleg a régóta ígért, de egyre csak halogatott Rude Awakening albumról kúszhatott át ide. Az Eradicate szerintem borzasztó proli, Promo ennyire arcpirítóan rinyinyit még nem csinált, hol van ilyenkor Manu Le Malin, hogy tarkon bassza?!
Kiemelném még az Analog-ot, ahol valószínűleg D-Passion hozta a munka nagyját, legalábbis a track sodró lendülete nagyon hasonlít arra, amivel Rik mostanában kísérletezni szokott. Ettől függetlenül mégis átjárja az egészet egy leheletfinom régiesség, így már csak ezért megérte kollaborálni.
Nem kiemelkedően, de még is szerethetően van jelen a Conflict és az Unbreakable is, míg a többi, amit nem említettem, okkal nem említettem. Ezek mind-mind sokkal rosszabbak, mint a nevén nevezett alkotások, kivéve talán még az intrót (The Corrupt Will Destruct), de azt nem venném szervesen a trackek közé.
Összességében tehát nem lett egy erős album, de hát őszintén szólva, szerintem ezt nem is várta tőle senki. A mennyiség sajnos újfent a minőség rovására ment, fénykorában Sebastian még az ilyen trackeknek a legalább felét simán letörölte volna (vagy legalábbis eldugja egy könyvtárba, jó mélyen), nem hogy kiadja, kiadatja!
Ennek ellenére mégsem érzem azt, hogy szegényebbek lettünk volna valamivel attól, hogy ez az album megjelent, hiszen elvenni sokat a régi értékekből nem tud, és amíg bohócot nem kezd el Promo csinálni magából, addig nem is fog.
Egyelőre teljes homály fedi ennek a The Cambion-nak a kilétét. Vagy csak szarul kereshető neve van, nem tudom, mindenesetre sehol egy Discogs, egy Soundcloud, de még csak egy parlagon heverő MySpace oldal se. A Cardiac weboldala se jegyzi még, mint hivatalos artistát, így csak feltételezni tudom, hogy ez valami teljesen zöldfülű, aki fiatal kora ellenére már a kiégettek hardcore-ját játssza. Ilyen az, mikor valaki a kaptafába születik bele.
Jó hírem van azok számára, akik kicsit aggódtak, hogy a nyár beköszöntével kifogytunk a hardcore-related bulikból, folytatódik ugyanis a Flow, akarom mondani a The Flow!, ahogy a Blog Music Pub-ba való áthelyezése óta hívják. A koncepció továbbra is a megszokott, ezúttal is lesz minden, ami a törtes-hardcore-os nyomvonalon csak elképzelhető.
A dolog sorozatjellegét kihangsúlyozandó a flyer továbbra is ugyanazt a témát igyekszik meglovagolni, aminek középpontjában ez a - mindenféle futurisztikus lemezjátszókat csatasorba állító - csáposhajú DJ csaj áll. Mivel a zöldes és kékes színvilágokat már ellőttük, itt volt az ideje egy melegebbnek is, ezzel is utalva a hamarosan beköszöntő hőségre.
Nehogy beszopjátok! :D Sokkal prózaibb a színválasztás annál, mintsem hogy ilyen "komoly" mondanivalója legyen. Egyszerűen csak a G és a B után adta magát, hogy R legyen a következő, már csak azért is, mert ha meleg színekről van szó, nálam az ilyen durván túlszaturált piros-sárgán kívül nagyon nem is igen jöhet szóba más.
Ráadásul kapóra jött, hogy az ezúttal nem Nothof Ferenc által jegyzett lánynak szoborszerű arca van, amitől inkább tűnik valamiféle hindu istenségnek (Terminator karral :D), mintsem hús-vér lénynek, így szerettem volna csillogni-ragyogni látni a fényben. Készült egy ennél még hangsúlyosabb verzió is, ami erre az aranyszobor dologra még jobban ráment, de úgy voltam vele, hogy az már egy kicsit sok, meg aztán azzal már buktam volna a vörös szín dominanciáját is, így végül visszavettem belőle.
Minden elemében igyekeztem egyébként a megszokott dolgokból építkezni, egyrészt az idő szűke miatt is, másrészt pedig, hogy ne csak a grafika emlékeztessen az előzőekre, hanem úgy az egész. A végeredmény tehát egyfajta egyvelege lett a kettőnek. Semmilyen új stockfotót nem kerestem hozzá, még mindig ugyanazokat használom, mint első alkalommal (természetesen azért mindig egy picit másképp), plusz áthoztam a hexás mintát is, amit az előzőben annyira szerettem.
Nem biztos, hogy ez lett a legjobb a három közül (bár örülök, ha valakinek meg pont ez tetszik), de legalább beleillik a sorba, ugyanakkor felveti a kérdést, hogy vajon a következő is ilyen lesz-e?! És ha igen, annak milyen színt fogunk választani?
The Grand Finale, : Hát izé... Bekaphatod akkor:) Hakkeh:) »
The Grand Finale, : Deadfly jól összefoglalta a dolgot (a coverpuzzle és a hányós... »
The Grand Finale, : Talán a legjobb alternatívát nyújtotta ez a blog azok számára,... »
The Grand Finale, : pfff ez most vicc? »
The Grand Finale, : Kár a blogért, mindig szívesen olvastam. Szerintem a TD fíling... »
The Grand Finale, : Üdv! Sajnálom,hogy abba marad ez a blog.... Szerettem olvasni,még azt... »
The Grand Finale, : Kár, nagy kár. Bár érezhető volt, hisz mikor is frissültél... »
The Grand Finale, : Idióták vagytok mind. Aki elment 2 körül, és aki ott... »
The Grand Finale, : Én is hasonlan éreztem a Thunderdome-al kapcsolatban pedig sajnos nem... »
The Grand Finale, : :( »