okt25

Bittersweet

2008. okt. 25. 13:45 - Írta: koxka | 106 hozzászólás
kategória: theories |

Ha van pár szám, ami nagyon különös pozíciót foglal el a szívemben, akkor azok ezek:

Ruffneck & Ophidian - All The Way Down, Ophidian - Butterfly VIP, Nosferatu & Endymion - Stay Focussed!, Endymion - Petrifaction (feat Ophidian)

Sok emlékem kötődik mindegyikhez, jók és rosszak egyaránt. Talán ezért van az, hogy a kedvemtől függően eléggé szélsőséges érzéseket vált ki belőlem a hallgatásuk. Van, hogy egyszerűen csak könnyed, kellemes, felüdítő hallgatni, időnként, ha épp nem vagyok jó passzban (ami, bátran bevallom, nálam elég gyakori) egészen elképesztő mélységekbe tud lehúzni.

Így vagy úgy, de mindig az elmúlást juttatják eszembe. Van mikor ez kellemes, ha egy őszi reggelen csak sétálok az utcán, és bámulom a lehulló leveleket. A nap sugara felmelegít, kellemes borzongás fut rajtam végig, és csodálom az őszi színeket. Azt a leírhatatlan harmóniát, amit csak a természet tud ilyen tökéletesre alkotni. Ez az elmúlás egyszerűen szükségszerű. Kell mindennek idő ahhoz, hogy megújuljon, feltöltődjön, hogy később újra élni tudjon. Szóval ezeken a reggeleken, mikor nem sietek sehova, mikor van időm megállni egy pillanatra, van időm észrevenni a körülöttem zajló eseményeket, mikor van időm figyelni, ennek a pár számnak köszönhetően, boldog vagyok. A másik részről azonban, elég egy pici csúf gondolat is, ami mint egy ocsmány féreg, befurakszik az agyamba a többi gondolatom közé, hogy egy pillanat alatt darabjaira robbantsa az idillt. Ha eszembe jut valami egész pici negatív dolog, pont ez a pár szám képes arra, hogy kitépje a szívem a helyéről. Mintha egy örvény szippantana magába, amiből képtelenség kijutni, ami csak húz egyre lejjebb és lejjebb, néha ugyan felvillantja a reményt, engedi láttatja a felszínt, de mielőtt ki tudnál szabadulni, még mélyebbre ránt. Onnantól többet nem tudok szabadulni. Csak pörgök az örvénnyel, egyre gyorsabban egyre lentebb, és hiába nyújtom a kezem, nincs kapaszkodó, nincs semmi, ami lassítani tudna ezen az egyre gyorsuló, végül önmagába visszazuhanó kavalkádon. Mint egy rekurzió, amiben nincs kilépési feltétel. Csak fut, és egyre több memóriát foglal el, míg végül nem marad más, csak ez az egy dolog. Ez az egy érzés. Ez a végtelenül keserű, nehéz, szorító érzés a mellkasomban. A görcs a gyomromban. A minden sejtemet átjáró fájdalom, amitől üvölteni tudnék.

Egy keserédes álomvilág, ahol minden megtörténhet, legyen az jó, vagy rossz.
Szenvedélyes, vagy kegyetlen.
Megnyugtató, vagy felkavaró.
Mennybéli nyugodtságot, vagy a pokol tüzében lelt örök fájdalmat hordozó.