A The Third Movement oldalán már jó ideje ott villogott egy kis banner, jelezvén, hogy hamarosan újabb sublabel-jük készül főnixmadár módjára rezurrektálódni. Ha emlékeztek, nem régiben a Stealth Industries született újjá digitális formában (azóta rögtön ki is dobtak rajta két release-t) s amíg nem volt tiszta számomra, hogy az Industrial Movement is ezt az utat választja-e, próbáltam visszatartani a hírt.
Jól tettem, hiszen örömhír a magunkfajta bakelitbuziknak, hogy a digitális változat mellett limitált mennyiségben ugyan, de lemezen is megjelenik az angol Deathmachine által jegyzett IM013. Bízom benne, hogy ez a szám szerencsét hoz nekik, nem lehet könnyű épp egy 13. release-zel - és angol zenével! - visszatérni a köztudatba, főleg nem cirka két és fél év után.
Deathmachine - Descent [IM013]
A1 - Clusterfukt
A2 - Descent
B1 - None of our lives matter
B2 - Machine alternative
05 - Follow my sound (digital only)
Az IM mögött rejlő koncepció mindig is rejtély volt számomra, hiszen azon túl, hogy Lenny Dee és Promo 2004-ben előrukkoltak azzal az ötlettel, hogy labeljeiket összeházasítva közös gyermeket nemzenek (Ha valaki nem vágná a képlet: Industrial Strength + The Third Movement = Industrial Movement), zeneileg valami egészen kaotikus repertoár keveredett ki belőle.
Főleg az első release-ekre igaz ez, ahol még tartották magukat ahhoz az elképzeléshez, hogy a lemezeket kettesével adják majd ki, és az egyiket egy ISR-es, a másikat pedig egy TTM-es arc készítheti majd el. Így történhetett az, hogy az elején a kísérleti hardcore-ok mellett tökre megfértek az amerikai powernoise és EBM betegségek is. D-Passion legjobb formáját hozta az IM002-n, illetve itt debütált az Armageddon Project egyik tagjának Life:::Runs:::Red névre keresztelt "furazenés" projektje. Ezeknek ugyan még csak szőrmentén volt bárminemű köze is az industrial-hoz, de később ugyanitt jelent meg az eredetileg T3RDM0050-nek szánt legelső Electronic Pig release, ami a legelborultabb kollaboráció, ami Lenny Dee és Promo közt valaha létrejött. Kétség sem fér hozzá, hogy az egyik legjobb release volt ez az IM történetében.
A satnyulás viszont relatíve hamar utolérte ezt a label-t is, a koncepció megborulni látszott, de legalább végérvényesen elmozdultak az industrial irányába. Több newcomer is lehetőséget kapott a bizonyításra (itt már rég szó se volt párosával megjelenésről, mindegyik producert a TTM szolgáltatta), illetve újabb lemezekkel jelentkeztek azok, akik már előtte is feltűntek a label-en, de az egyre inkább csak veszített a fajsúlyából. Nem sokkal a 10. lemezt követő arculatváltás után (ők legalább figyeltek erre) azonban le is húzták a rolót egy időre, valahogy elfogyott a lendület.
Most pedig újra itt vannak, s egy nem várt fordulattal rögtön egy új színnel nyitnak, hiszen eleddig az angol hardcore (amit még véletlenül se keverjük a UK hardcore-ral!) hiányzott a palettájukról. Merész elképzelés, ha ettől teszik függővé a label-jük jövőét. Remélem, hogy nem, s hogy nem is egy egyszeri fecskéről van szó csupán, és már jó pár release be van tárazva az elkövetkezendő egy évre. Például nem bánnám, ha Life:::Runs:::Red visszatérne, és végre megjelenne a Damnesia (Az embed kód már rég nem működik, kövessétek a MySpace linket, ahová azóta csomó új track felkerült).
Mindenesetre - a jelennél maradva - ez a lemez pontosan olyan, amilyenre számítani lehet: szinte minden ízében angol. A számok többsége ugyanis tocsog a halbűzös olajtól, ám aki szereti azt a tipikus breakbeat-ekkel tűzdelt, puhadobos uptempo hangzást, ami a britek sajátja, biztos megtalálja rajta a számítását. Némi falat azért a szárazabb témák kedvelőinek is akad, az A1 és a B1 kiutat mutat a szigetországból, s egy merőben hollandos industrial-t prezentál nekünk.
A1 - Clusterfukt
A2 - Descent
B1 - None of our lives matter
B2 - Machine alternative
05 - Follow my sound
Mielőtt belevágnánk, megjegyezném, hogy mindennél nagyobb kedvem lett volna azt a címet adni ennek a bejegyzésnek, hogy "His misery is our misery and despair" (Az ő nyomora a mi nyomorunk és kétségbeesésünk), de ragaszkodnom kell a standardokhoz, ez egy szigorúan szníkpík orientált bejegyzés, ahol nincs helye címekkel való brillírozásnak, ha szar a release, az majd kénytelen lesz beoltani saját magát.
Tha Playah - My Misery [NEO046]
A1 - My misery
B1 - Why so serious
B2 - Bling bling (DJ D vs Nitrogenetics remix)
Egyébként azt bírom a Neophyte-ban, hogy egyáltalán nem idegen tőlük az önirónia, s rövid időn belül ez már a második olyan lemezük, ahol azt érzem, hogy a címe kiváltképp beszédes. Habár az About to Break nem volt ennyire konkrét, mégis lehet, hogy túl erősnek érezték, s cserélték le a kevésbé profetikus Break-re, az üzenet talán még így is átjött valamennyire. Fékevesztett vonattal robognak a lejtőn a szakadék felé, s közben - bár tudják maguk is, hogy ez gáz - szüntelenül lapátolják bele a szenet. Én az ilyen számcímeket olyan emberek erőtlen segélykiáltásának érzem, akiknek komoly vesztenivalójuk van, ha az a bizonyos vonat lezuhan a mélybe, mégsem tesznek ellene semmit. Még pedig azért, mert tovább lapátolni valószínűleg könnyebb; hamis illuziók közé menekülve nem kell beismerniük, hogy baj van.
Régóta tervezek egy bullshit-et a nyomor és a kreativitás között meghúzodó párhuzamról, hiszen tanulmányaink során folyton azt sújkolták belénk az oktatók, hogy nehéz idők táptalaján termett meg a kreativitás a legnagyobb művészekben, s az olyan tényezők, mint a háborúk, betegségek, szegénység számítanak a legnagyobb inspiráló erőnek. Ez azonban nem több, mint szándékos csúsztatás, nem lehet ezt ennyire leegyszerűsíteni, még akkor sem, ha alapvetően megindítóbb egy olyan ember sorsa, aki a zord körülmények dacára is képes volt maradandót alkotni. Már csak azért sem, mert mindezzel szöges ellentétben állnak a 90-es évek; soha nem szabadult még fel olyan mértékű kreativitás, mint akkor, a boldog békeidőkben.
Manapság azért van mindez másképp, mert a közhangulat alapvetően gyászos, s ez mindenre rányomja a bélyegét. A megváltozott körülmények nem kedveznek a kreativitásnak, hiszen még az olyan jóléti társadalmakban élő országokban is, mint amilyen például Hollandia, a pénz lett a mindennapok legfőbb szereplője. Ez azonban komoly korlátok közé szorítja a már befutott producereket, a kísérletezést felváltották a járt utak, a megfelelési kényszer és a nyereségvágyból elkövetett bűntettek.
Nem csoda hát, hogy korunk egyik legkultikusabb filmikonja Joker, az elmeháborodott szuperbűnöző ihlette Tha Playah legújabb, muszájból kiadott lemezét. Az ő legnagyobb nyomora ez, teljesíteni kell, még akkor is, ha nem megy. A felelősség részben persze hárítható, amit lehet, ki kell adni remixereknek, de ez még önmagában nem orvosolja a problémát.
Biztos vagyok benne, hogy a címadó My Misery már csak bányászengedéllyel jelenhetett meg, olyan iszonyatos mélységeket karcol. A felhasznált Linkin Park vokál mérhetetlen kétségbeesésről árulkodik, amit egy teljesen kiapadt acapella-gyűjtemény aljáról kotortak elő és használtak fel vérlázítóan amatőr módon. Túlságosan is sokszor tettünk már fel magunknak azt a kérdést, hogy "Ezt hogy merik?!", ez alkalommal már teljességgel felesleges.
Ami pedig a B oldalt illeti (Ne legyenek kétségeitek!), mindkét track "voltmár". A Why so serious annyira sablon, hogy az minden bizonnyal a Mainstyle Maker 1.0-val lett levarázsolva. S mint azt már mondottam volt, minden hasonló kaliberű lemezre elkél legalább egy remix a névadót tehermentesítendő. Ez a hálás (vagy éppen hálátlan?!) feladat most a DJ D és Nitrogenetics alkotta párosnak jutott, akik szintén egy sablonszámot gyártottak le a maguk kaptafájukkal. Akinek a Hardcore Blasters hangzás még fekszik, biztosan örül az újracsomagolt Bling Bling-nek, még úgy is, hogy tulajdonképpen semmit sem tesz hozzá az eredetihez.
A1 - My misery
B1 - Why so serious
B2 - Bling bling (DJ D vs Nitrogenetics remix)
Már több, mint fél év telt el a mainstyle-túladagolásom óta, de a bad trip emléke azóta sem fakult szemernyit se. Ennek következtében sikerült szinte teljes mértékben kivonni magamat a Hardcore Blasters munkásságának nyomon követése alól. Sokról azonban úgy látom, nem maradtam le, hiszen DJ D, a spanyol diszkók világától megrészegülten, egyre inkább a rivaldafény felé igyekszik meg vezetni öntömjénező label-jét.
Erről tanúskodik az alábbi félprofi videóklip is, amit a legújabb lemezének címadó dalához készítettek (Egyébként, ha jól tudom, ez a legelső száma, amihez ilyesmit csináltak), s amiről Isten se lenne képes meggyőzni, hogy nem popzene.
Ilyenkor eredendően el szoktam játszani a gondolattal, mi lenne, ha ilyenek mennének a TV-ben? Pár másodpercig talán még tetszene is az ötlet, ha nem jutnának róla rögtön eszembe a The Meeting unortodox trailerei. Az ilyen videók láttán azonban a gyomrom reflexszerűen görcsbe rándul, s mindig valami bizarr érzés kerít a hatalmába. Nem tudom eldönteni, hogy amit látok, az tulajdonképpen jó vagy rossz. Mert bizonyos szempontból tök jó (a megvalósítástól most vonatkoztassunk el), azonban az ilyesmi annyira, de annyira messze áll mindentől, amire mi elvként tekintünk. Még ha a közönségvonzás törvénye meg is engedne, a mi értékrendünkbe az ilyesmi bizton nem fér már bele.
A zene egyébként - ha popslágerként tekintek rá - teljesen rendben van, sőt, ha azt vesszük, hogy mennyire nyálas a közepén az éneklős kiállás, még a dob talán egy kicsit túl is kemény is lehet a diszkós célközönség számára. (Mondom ezt úgy, hogy nem ismerem a hispánoknál uralkodó trendeket) Mint videóklip azonban meglehetősen koncepciótlan, feleslegesen szarrá effektezett és túlexponált, eléggé átjön, hogy Piwi-nek - akinek ezt a remek vizuális élményt köszönhetjük - még a videószerkesztés terén is komoly hiányosságai vannak.
Ennél mélyrehatóbban kár is lenne elemezni, sokban nem tesz hozzá a 2009-ről kialakított képünkön (Tényleg, hogy lesz így ebből idén YIHAAW, gondolkoztatok már rajta?!), meg aztán a zene tényleg nem annyira rossz, ha sikerül elvonatkoztatnunk attól, hogy ez amúgy hardcore akar(na) lenni.
Sokan azt hiszik, hogy a külföldi fellépőink már mind napokkal a buli előtt Budapesten tartózkodnak, és mi jövünk-megyünk, visszük őket mindenfelé. Gondolom mindez abból fakad, hogy tavaly ilyentájt Ophidian - ki először járt Magyarországon - megengedhette magának azt a luxust, hogy barátnőjével már szerdán iderepüljön várost nézni, s maradjon is a következő hétfőig. Ez azonban egy olyan kivételes eset, ami amúgy egyáltalán nem jellemző a DJ-kre.
Bármennyire is csúnya ezt kimondani, nekik ez csupán munka, s még ha kicsivel szívesebben is látogatnak el egy olyan országba, ahol még nem jártak, rendszerint 24 óránál is kevesebbet tartózkodnak ott. A legtöbb DJ a kapunyitás előtt alig pár órával szokott földet érni, amit gyors lecuccolás a szállodában, illetve rövid vacsora követ, s utána már idő van, menni kell a buliba, ahonnan másnap egy kurta alvást követően azonnal repülnek is vissza. Nyilván attól is függ, milyen járatra kapnak jegyet, van, hogy valakit már egyből a reptérre kell vinni a buliból, de amúgy nagy átlagban a kora délutáni órákban kell csak kimenniük a reptérre. Egy biztos, rendszerint mire egy átlag partizó felébred a kómából, már mind elhagyták az országot.
A mi szempontunkból ez azt jelenti, hogy hiába vagyunk szervezők, gyakran mi is csak a bulin találkozunk a fellépőkkel, hiszen a bulit megelőző órákban igen csak elfoglaltak vagyunk, s rengeteg csavart kell a helyére tennünk, hogy minden olajozottan menjen az este folyamán. A mostani hétvége annyival volt másabb a megszokottnál, hogy a kiváló szervezésnek köszönhetően lehetőségünk nyílt mindkét este együtt vacsorázni a fellépők egy jelentős részével.
A pénteki vacsora nagyobb körben, Peaky Pounder, Zero Sanity, Thilo, Mortis, Mobius és Fonzie társaságában telt, kik mindegyike nagyon közvetlen volt, öröm ilyen jó fej emberekkel egy asztalnál ülni. A vacsora közben nagyon sok mindenről szó esett, s a viszonylag kedvesebb témákat követően egyre mélyebb és mélyebb kérdéseket kezdtünk el feszegetni, nem csak magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is. Górcső alá vettük a magyar szcéna tizenöt évét, illetve, hogy ez mennyiben volt másabb Hollandiában. Szó esett a különböző korszakokról, az oldschool és az early rave fogalmáról, melyekről számomra most már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, feleslegesen flame-eltünk annyit, hiszen a Wikipédia szócikkünkben leírtak 100%-ig megfelelnek a valóságnak.
Természetesen ahogy egyre jobban belemerültünk, nem kerülhettük el a kényesebb témákat sem, mint például a vinyl közelgő halálát, az MP3 vásárlást, és a mainstyle satnyulását. Ami a lemezeket illeti, azt hiszem, már elértünk egy olyan stádiumba, ami visszafordíthatatlan. Hollandiában sorra térnek át a CD-re az emberek, szépen lassan mindenki beadja a derekát, még a hozzánk hasonló, fanatikus arcok is. Ráadásul nem csak az Ophidian által is említett minőségi okokra hivatkozva, hanem szimplán kényelmi szempontokból is. Ezek zömét - még ha elvei ellen is való - mindenki fel tudja sorolni, hiszen milliószor szóba kerültek már: 1) Könnyebb CD-ről keverni. 2) Nem csak naprakész, hanem még annál frisebb, kiadatlan számokat is lehet játszani. 3) Nem kell dög nehéz lemeztáskákkal utazni. 4) A legálisan letölthető MP3 olcsó, és nem kell komplett albumokat, kislemezeket megvenni, csupán azokat a számokat róla, amik tetszenek.
Megtudtam, hogy a lemezboltok sorra zárnak be, alig két év leforgása alatt a legendás Mid-Town Records boltjainak száma a harmadára esett vissza, de már az így megmaradt két bolt bezárását is fontolgatják. Érthető, hiszen manapság már a neten vásárol mindenki, ugyanakkor borzasztóan szomorú ilyen híreket hallani.
A péntek estével ellentétben, szombaton már nem nagyon lovaltuk bele magunkat a keményebb témákba, vagy azért, mert kicsit fáradtabban már kevésbé voltak mélyenszántó gondolataink, vagy talán csak mert az asztaltársaságunk nem volt annyira beszédes, mint az előző napi. Habár nem is nagyon tudtunk Promo és Bong-Ra társaságában annyira feloldódni, mivel jóval kevesebb idő állt a rendelkezésünkre (s még így is majdnem lekéstem a nyitást).
Valószínűleg sokakat meglep majd a hír, hogy sokkal nem voltak többen szombaton se, bármennyire is bazi soknak látszott, valójában ugyanannyi fizető vendéget számoltak a bejáratnál, mint előző nap, illetve ezen kívül 60 másik olyan embert, akik elővételben vagy a péntek este kétnapos jegyet vettek. Tehát 360, ha jól számolom. Ebből is látszik, azért annyira nem volt túlságosan nagy átfedés a két nap közönsége között, vagy sokan nem tudták még pénteken eldönteni, bírni fogják-e a másnapot.
Az ilyesfajta kételyeket mondjuk megértem, még én magam se voltam benne biztos, hogy bírni fogom (öreg vagyok én már az ilyesmihez :D). Ehhez képest szombaton valósággal repült az idő, láthatóan az emberek nagyon jól érezték magukat, és ami a szettünket illeti, összeszedetlensége ellenére jóval több pozitív kritikát zsebeltünk be, mint előző nap. De szerintem csak nagyon be voltatok kúrva, srácok! :P
Na, de a szombati buli nem velünk kezdődött, hanem Rob2Speed-del, akiről elmondhatjuk, valósággal odaszögezte a tánctérhez a korán érkezőket. Talán még soha ennyi embert nem láttam warmup szettre tombolni, mint most. Mondjuk nem is csoda, ahogy ő kever, az valódi pwnage, ami előtt csomó nem-hardcore-os is fejet hajtott.
Mivel a HMV live act-jéről sajnos lemaradtam, csak mások véleményére tudok hagyatkozni, amik meglehetősen vegyesek voltak. Aki egy pillanatra is félre tudta a proli hc-val szemben táplált ellenérzéseit, az biztos élvezte, mivel ilyen hangerőn nekem se tűnt gáznak. :)
Ami a nagy terem fő fellépőit illeti, úgy érzem, nem okoztak csalódást. Külön öröm volt számomra látni, hogy bár Promo is és Wishmaster is készült CD-kkel, lemeztáskájukban csomó vinyl is lapult, amiket nem féltek használni. Zeneileg sem lehetett rájuk panasz, főleg Promo-ra nem, aki inkább Wishmaster-re bízta a mainstyle-ozást. Habár pár órával a buli előtt Promo még ophidiani dilemmában volt, s minket kérdezgetett, hogy mit rakjon, de végül úgy döntött, majd meglátja, mit reagálnak az emberek Wishmaster-re. Mindenesetre vicces szettet tolt, pár frissebb saját szám után rájöhetett, hogy itt ez nem lesz nyerő, és ezért inkább olyanokat játszott, amikre én a magam részéről egyáltalán nem számítottam: bazi sok Enzyme-ot meg régi Promo track-eket. Ezek meg is tették a kívánt hatást, az emberek valósággal meg voltak őrülve, s a nagyterem baromi jól nézett ki ekkora létszámmal.
Utánuk teljes elszabadulás következett, a hangtechnikus homlokráncolva tekintett a keverő BPM számlálójára, mikor az átlépte a spártai küszöböt. Igen, BPM Junkie ismét hozta régi formáját, s bár újdonsággal nem igen készült, meglepően sokan tolták végig a szettjét. Kicsit féltettem is Mobius-t - aki nem mellesleg Mortis unokaöccse -, hogy egy megtizedelt tömegnek kell majd játszania, de úgy hallottam, nagyon remek dolgokat pakolt, ami sokakat visszavonzott a tánctérre.
A végére is meglepően sokan maradtak amúgy, és az Allstars is - ami végülis csak olyan DJ-ket vonultatott fel, akik a nagyteremben nem is játszottak :D - remekül sikerült. Mi már túlságosan is leamortizálva éreztük magunkat ahhoz, hogy visszaálljunk a pult mögé, ezért ezúton is szeretném megköszönni Tshwest-nek és Neckrow-nak, beugrottak az utolsó egy órára.
Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy a másik két terem se okozhatott túlzottan nagy csalódást, hiszen temérdek ingázásra panaszkodó emberrel találkoztam, miközben magam is teremről teremre jártam. Szómiszó erősebb volt a szombati lineup, hardcore-os füllel meg aztán pláne, talán túl erős is, ha az oldschool termet veszem alapul, ahol a holland fellépők nem éppen a legslágeresebb oldalukkal domborítottak, kőkemény régiiskolás hardcore-t toltak végig, aminek azért szerintem a raverek annyira nem örültek. :)
Viszont ahogy hallottam, Futurewave liveact-jéhez Promo külön gratulált, így remélem kárpótolva érezhették magukat 3 órától, ahol végre igazi early rave hangzás vehette át a terepet egészen a buli végéig. Feltételezem, külön öröm lehetett ez azok számára, akik egyébként nem tudtak volna hova menekülni BPM Junkie géppuska-ropogása, illetve Bong-Ra metálos csörömpölései elől. :)
A tört teremről pedig csak annyit tudok mondani, hogy szétbaszott, mint mindig. Ez már a sokadik ilyen kistermünk volt, és mindegyik alkalommal imádtam, most sem volt ez másképp. Büszke vagyok, hogy a drumandbass.hu fórumán Cypher Unknown (alias XT Noise) külön ki lett emelve, mint a terem egyik legjobbja. Azt hiszem nagy elismerés ez egy NARG DJ-nek a drum&bass-es közönségtől.
Bong-Ra-ról pedig csak annyit, hogy bár sokan kételkedtek abban, hogy valóban eljön-e, minket biztosított arról, hogy még soha egyetlen booking-ot se hagyott ki. Az, hogy az elmúlt időszakban többször is előfordult, hogy egy-egy budapesti fellépése elmaradt, nem az ő, hanem a szervezők hibája.
Szerencsére a bulira ezúttal az átlagosnál jóval több partyfotós volt kiváncsi, úgyhogy temérdek kép és videóanyag került rögzítésre. Ennek ellenére szokás szerint kérek mindenkit, hogy ha valami saját készítésű anyag birtokában lenne, ne legyen rest velünk is megosztani. A második napon egyébként az Index munkatársai is lejöttek forgatni, illetve interjút készíteni velünk. Az eredményre azonban még várni kell, kb. mi is csak veletek egyidőben fogjuk látni. Talán csak nem leszünk annyira szétoltva, mint a Scooter. :)
Tudomásom szerint kereken 300-an voltak kíváncsiak a pénteki felhozatalra, melyen sokak szerint a nagyterem túlságosan hardtechnosra sikeredett, engem azonban az lepett meg a leginkább, mennyire kevesen vannak tisztában az industrial hardcore fogalmával. Aki szerint a csapatunk alkotta DJ trió, illetve az est két fő fellépője hardtechno-t játszott, annak lehet, hogy ildomos lenne behoznia némi lemaradást.
Bár töredelmesen bevallom, egy percet sem készültünk, s mindkét este abszolút koncepciótlanul álltunk a pult mögé, pénteken valahogy összeszedettebb produkciót sikerült nyújtanunk, még ha az jobban meg is osztotta a közönséget, mint a szombati. Aki úgy érzi, hogy számára nagyon idegen számok pörögtek abban az egy órában, elárulom, hogy legalább a fele Ophidian keze munkáját dicséri. Promo nem is értette, hogy mit művelünk, a szett végének közeledtével odajött hozzánk: "Azt hittem, hardcore csak szombaton lesz".
A pontos tracklistet nem állt módomban feljegyezni, de néhány szám azok közül, amik biztosan felcsendültek: Ophidian - Insects (Enzyme 10), Ophidian - Tresher (Enzyme X 08), Ruffneck and Ophidian - What therefore are truths (Protocast 01), Tymon - Gucci (ISR 65), Mental Wreckage - The exile returns (Symp.tom 10). Ezeket raktam én, ezen felül XT Noise kivétel nélkül csak Meta4-okat pakolt (E, F, H, I. Ilyen nevek, hogy Omkara Techichi, Forsaken is Dead, Ophidian as Raziel). Hell'oh lemezeire annyira már nem emlékszem, de rakott ő is Symp.tom-ot, Delta 9-t és hasonlókat. Tehát ennyit arról, hogy ez hardtechno.
Rude Awakening néven pedig Promo ehhez nagyon hasonló cuccokat tol, ami talán néhol picit technósabb, de ugyanakkor legalább annyival keményebb is. Sőt, ha igazából szőrszálhasogató akarok lenni, akkor az ő stílusa az igazi industrial, mérnöki pontossággal kimérve pont félúton a hardtechno és a hardcore között, míg amiket mi raktunk, az 1-2 kivételtől eltekintve (2, azaz kettő darab schranz szólt a szettünkben, ami a YouTube-on remekül tetten is érhető.) tényleg inkább hardcore volt.
Ami pedig Peaky Pounder-t illeti, az ő stílusa olyannyira egyedi, hogy képtelenség bekategorizálni. Még ő maga sem tudta igazán megmondani, hogy micsoda, se nem hardcore, se nem techno, mégis egyszerre mindkettő, ugyanakkor egyik sem. De nem is ez a lényeg, hanem sokkal inkább az, hogy minden fellépésén valami elképesztő show-t produkál, s ennek a pénteki közönség is tanúja lehetett. Kétség sem fér hozzá, hogy ő volt az este kedvence, talán pont azért, mert sokan nem is igazán tudták, hogy mit várjanak tőle, így csak pozitívan tudtak benne csalódtak. (Kivéve max. azok, akik kíméletlenül rásütötték a hardtechno bélyegét a nagyteremre.)
Egyébként Peaky-vel kapcsolatban a másik érdekesség, hogy holland. Mikor ez kiderült, mi magunk is nagyot néztünk, furcsa is volt, hogy finn létére, hogy tudhat ilyen szépen hollandul. Nos, hát úgy, hogy nem finn. Egy kicsit sem. Semmivel sem tud többet Finnországról, mint mi, egyszerűen csak ráragadt, mivel az első számcímei finnül jelentek meg. S ha már ez ennyire bejött az embereknek, megtartotta eme jó szokását, mint marketingfogást, és azóta is kutyanyelven jelenik meg minden egyes lemeze.
Immáron öt éve él boldog házasságban, s csak úgy mint Promo-nak, neki is nem régiben született meg az első gyereke. Míg Promo egy egyéves, addig Peaky egy 8 hónapos kis lurkóval büszkélkedhet (DJ Producer a legfrissebb tagja a klubnak, az alig több, mint 1 hetes trónörökösével, csak hogy kicsit bulvárosra vegyem a figurát :D), úgyhogy bár mindketten csúnyán maxosak voltak pénteken, megpróbálták felelősségteljes szülők benyomását kelteni, sikertelenül. :)
Hogy a többi teremről is szót ejtsünk, a bulin arányaiban a második, hardstyle terem tartott a legnagyobb érdeklődésre számot. (A hardtechno szcéna állítólag erőteljes oszlásnak indult, a harmadik terem közönségét pedig egy nagyobb, kígyózó sorokkal büszkélkedő minimal buli szipkázta el.) Bár a rajongók szerint a hardstyle lineup kifejezetten "szar" volt, ehhez képest mégis egész sokan voltak. Habár róluk mostanában egész jókat hallani, nagy szcéna, rendszeres bulik, miegymás, jó látni, hogy lassan beindulni látszik a szekerük. Ráadásul úgy alakult, hogy sikerült a jelenlevőknek egy kis meglepetéssel is kedveskedni, DJ Thilo, a holland hardstyle egyik alapembere is ellátogatott Magyarországra, színtisztán a buli kedvéért, mint Zero Sanity +1 embere. És hogy ez az apró cameo igazán emlékezetes legyen, Adam Bass egy rögtönzött b2b-ezésre invitálta, aminek nagyon szívesen eleget is tett.
Sokat gondolkoztam azon, hogyan is kezdjek neki ennek a beszámolónak, hiszen olyan mérhetetlen mennyiségű információ gyülemlett fel bennem az elmúlt néhány napban, hogy az azt hiszem, sehogy se férne bele egyetlen bejegyzésbe. A legnagyobb dilemmám ebből kifolyólag az volt, hogyan szervezzem mindezt külön cikkekbe, milyen tematikát is lenne a legcélszerűbb alkalmaznom. Nem meglepő módon azonban - bármennyire is törtem a fejem, túl sok minden kavargott egyszerre benne - képtelen voltam mindezt a legelején kitalálni, inkább csak úgy ad hoc módon estem neki kiírni magamból mindent, amit jónak láttam, mondván, majd csak lesz valahogy.
Ennek köszönhetően sikerült is rögtön egy olyan visszataszítóan formális bevezetőt bealkotnom, mintha legalábbis valami mindentől - a rendezvénytől, szervezéstől, közönségtől, közösségtől - tök idegen, független újságíró lennék. De ez mégis csak az én blogom, amiről remélhetőleg mindenki tudja, hogy mi köze van az NARG-hoz és az Explosion-höz, úgyhogy hagytam a picsába ezt az egész PR-cikkes hangvételt, és inkább a személyes élményekre helyeztem a legfőbb hangsúlyt.
Erre valószínűleg szükség is lesz, hiszen nem az a cél, hogy objektív képet fessünk a buliról (arra ott vannak a képgalériák, videók), hanem, hogy a száraz tényadatokon túl egy kis betekintést is nyújthassunk a szervezői oldalra. Ezzel egyidejűleg szeretnék néhány tévhitet is eloszlatni, úgyhogy ez az első bejegyzés ennek jegyében készült.
Rengeteg gratulációt és köszönetnyilvánítást kaptam a bulin és utána, aminek roppant mód örülök, de leginkább azok a kedves szavak estek jól, amik a szervezést dicsőítették. Kicsit furán is érzem magam emiatt, mivel - bár ezt a külvilág felé érthető okokból sosem mutattuk másképp, de szeretném, ha tudnátok, hogy - én ebben a projektben most csak elenyésző százalékban vettem részt, így az elismerő szavak elsősorban nem engem illetnek.
Amit a bulin láttatok, az 15 év felgyülemlett tapasztalata, olyasfajta profizmus, ami a bulit megelőző hónapokban nem kevesebb, mint 700-750 munkaórát és több millió forintot emésztett fel. (Ez mind-mind többszöröse az eddigieknek.) Sokan talán elképzelni se tudják, mennyi munkával jár egy ilyen rendezvény lebonyolítása, amit szerintem joggal nevezek nemzetközi színvonalúnak.
Bár volt szerencsém a legjobbaktól tanulni, még közel sem vagyok olyan régóta a bizniszben, hogy a tudásomat összemérhetőnek érezzem mindezzel. Éppen ezért szeretnék én magam is tisztelettel adózni azon maximalizmus előtt, amit Hell'oh és menyasszonya tanúsított az elmúlt hónapokban. Szabadidőt és pénzt nem kímélve rengeteget tettek azért, hogy az NARG fennállásának 15. évfordulója méltó módon kerülhessen megünneplésre. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy már-már odáig merészkedtek, hogy a "Magyarország != Hollandia" axiómát is megpróbálták megcáfolni.
Épp ezért minden köszönetet, amit a buli kapcsán hozzám intéztetek (vagy kívántok intézni a továbbiakban), automatikusan nekik forwardolom tovább, hiszen egyes egyedül az ő érdemük, hogy Magyarországnak egy ilyen példa nélküli rendezvényben volt része.
Egyébként sem lehet elégszer kihangsúlyozni, mennyire különleges eseménynek lehettünk tanúi a hétvégén. Sokaknak ez is csupán egy Explosion volt a sok közül, ami számomra egy kicsit visszásnak tetszett, hiszen ez azt jelzi, természetesnek veszik, hogy ilyen rendezvények vannak, bele se gondolnak, hogy ebbe mások mennyi pénzt, időt és energiát öltek bele. Aki kicsit is járatos a partyszervezésben, s tudja, hogy egy ilyen nagyszabású rendezvény milyen iszonyatos költségekkel jár, az talán sejti, hogy az anyagi ráfordításai nem térültek meg maradéktalanul. De ez is Hell'oh-ék fanatizmusát bizonyítja, hiszen jelen bulinál ez nem is volt szempont, csupán az a cél lebegett a szemük előtt, hogy valami mindennél durvábbal örvendeztessék meg a közönséget, és hogy a külföldi vendégek jól érezzék magukat itt nálunk.
Az anyagiakat leszámítva azonban minden egyéb szempontból óriási sikerrel zárult ez a két napos rendezvény. Talán mondanom se kell, hogy mennyire durván pozitívak a visszajelzések, így legalább azt érzem, hogy akik ott voltak, végtelenül hálásak. Összességében a party egyedüli kudarca az, hogy napokra bontva képtelen volt megdönteni az elmúlt évek - jóval kisebb volumenű - Explosion-jeinek létszámrekordját. Hiába tűnt úgy szombaton, hogy baromi sokan vannak, ez az előrehozott DJ pultnak köszönhetően csupán optikai csalódás kellett, hogy legyen, mivel a fizető vendégek száma - ha csak 1-2 fővel is - de alul maradt a tavaly novemberi létszámnak. Azonban ha hozzávesszük a VIP-kat és az előző nap fellépőit is, akkor azért biztos, hogy többen voltunk valamennyivel, de egyelőre erről nem rendelkezem dokumentált adatokkal.
Hogy ez a mérsékelt érdeklődés szimplán a "magas" jegyáraknak, a konkurens buliknak, vagy valami egészen másnak volt-e köszönhető, nehéz megmondani, a partyszervezés tipikusan az az "üzletág", ahol még utána is nehéz okosnak lenni. Edukálni lehet, hogy "na, ugye, én megmondtam előre", de annak az ég világon semmi értelme. Az sem kizárt, hogy jó páran annyira szétcsapták magukat már a pénteken, hogy a szombatot - ha előtte okosan nem vettek kétnapos belépőt - kénytelenek voltak kihagyni.
Már csupán órák kérdése és minden idők legnagyobb Explosion-je megnyitja kapuit. A szervezők marathoni futása már elkezdődött, Jack Bauer-t is megszégyenítő próbatétel elé állítva őket; ez ígérkezik életünk leghosszabb hétvégéjének.
A munkálatok azonban remekül haladnak, tegnap este mindhárom terem soundcheck-je megvolt, és azt kell, hogy mondjam, a Diesel soha nem szólt még ilyen jól, mint most! Velőtrázó hangrobbanásra lehet számítani tehát ma, illetve holnap este is. További érdekesség, hogy a nagytermet egy kicsit átrendeztük, de hogy pontosan milyen változtatásokat is eszközöltünk rajta, legyen meglepetés!
A buliról remélem, mindenki tud mindent, hiszen a party hivatalos weboldala, az explosion.hu folyamatosan frissülve szállítja a naprakész híreket már hetek óta. Ennek ellenére, ha valaki még nem vágná a timeplan-t, vagy hogy hogyan kell eljutni a helyszínre, vagy bármilyen egyéb kérdés esetén ott mindenre választ lehet kapni.
Ami esetleg ott nincs fent, de fontos lehet, hogy mindkét napon korábban (fél 10-kor) nyitunk, hogy a közönség zömének legyen ideje elfoglalnia a helyét a tánctéren, mire az első ütemek felcsendülnek.
Bár az Industrial Strength weboldalán még egyelőre semmi híre (Cardiac-effektus?!), de elvileg a héten jelenik meg a legújabb ISL (Industrial Strength Limited) korong, ami Lenny Dee egy régi, 1997-es klasszikusát, a Forgotten Moments-et dolgozza fel. A remixelő személye régóta nyílt titok, hiszen Ophidian már egy júliusi, ukrán fellépésén lerántotta a leplet, azt azonban szerintem kevesen gondolták volna, hogy egy remix helyett rögtön kettőt is készített!
Mivel ISR, a preview-kat ezúttal is az sbmonline szolgáltatja, ami egy szníkpíkelő számára a lehető legrosszabb hír, hiszen ők mindig kínosan ügyelnek arra, hogy kivétel nélkül kritikán aluli fragmentumokat rakjanak csak fel. Ennek köszönhetően ezekből az egyperces ízelítőből igen csak nehéz megmondani, mi a különbség a két remix között. Habár, valószínűleg nem sok, hiszen a dallam olyannyira rendben van, hogy ahhoz még Conrad sem mert nyúlni (már gondolom csupán tiszteletből sem), úgyhogy tulajdonképpen nem csinált mást, mint fogta ezt a régi klasszikust, és a kor követelményeihez igazította.
A mainstream közönség természetesen el van tőle ájulva, és szokásukhoz híven iszonyatos szuperlatívuszokkal dobálóznak, s már szívük szerint koronáznák, mint a valaha volt legjobb számot. Én a magam részéről ezt kicsit túlzásnak érzem, mert bár Conrad ismételten remek munkát végzett, egyáltalán nem übereli a leghíresebb szerzeményeit. Szép, dallamos, remekül felépített (bár ezt csak ukrán felvétel alapján tudom, a preview-k szarra se elegendőek), de semmi olyan újat nem hoz, ami azonnal berántaná az embert. Amolyan szintentartó alkotásként tudok rá tekinteni csupán, ami segít a mainstyle-nak elvegetálnia jövő nyárig (ehhez már lassan tényleg vastüdő kell), ahol még minden bizonnyal megpróbálnak leghúzni róla még egy (remélhetőleg most már tényleg utolsó) bőrt.
Bár a gond nem is az ilyen track-ekkel van, hanem, hogy meglehetősen kevés van belőlük, ellenben annál több a mocsok. De mielőtt ebbe belemennék, jelezném, kár ezen nyavalyogni (tettük ezt egész évben, eredménytelenül), inkább becsüljük meg azt a kevés, értékelhető alkotást (mint például ez is), ami még maradt, mert könnyen lehet, lesz ez még így se. Ezért ha lehet, hallgassátok őket mértékkel, nehogy ezekre is idő előtt ráunjatok...
A1 - Forgotten Moments (Ophidian Remix)
B1 - Forgotten Moments (Original Mix)
B2 - Forgotten Moments (Ophidian Remix 2)
Mivel biztosan vannak olyanok, akik nem olvassák a géká "Mit hallgatsz most?" topikját, következzen most egy mix (úgy is rég volt már), amolyan poszthelovínes jelleggel, ha már sikerült eme jeles ünnepről lecsúsznom. (Szarul frissül a blog, tudom. :P)
P337 jóvoltából sikerült felfigyelnem bolgár barátunk, Cooh legújabb agymenésére, aki úgy döntött, a DJ szettjeiben használt drum&bass track-eket megpróbálja összeházasítani néhány jeles metal és *rock előadó örökzöldjével. Aztán ahogy az lenni szokott, elszaladt vele a ló, s a végén már közel húsz mashup állt a rendelkezésére, hogy ezeket egyetlen mixbe gyúrhassa össze. Az eredmény magáért beszél, aki csak egy pár szám eredetijét is felismeri ezek közül (van közte jó néhány alapvetés azért), már biztosan remekül fog szórakozni. Persze azért ehhez nem árt, ha egy picit szeretjük a drum&bass-t is, mert anélkül nem igen mene... :P
Cooh - Metal vs Drum & Bass mix
01. Iron Maiden vs Ogonek & Cooh - Scared Of The Dark
02. Rammstein vs Cooh - Sonne Contact
03. Slayer vs Current Value - Dark Raining Blood
04. KC - Extreme Steel (Counterstrike Remix)
05. Ministry vs The Panacea & Raiden - Connect The TV
06. System of a Down vs Lucio De Rimanez - Lord Of The Sugar
07. Manowar vs Cooh & The Outsider Agency - The Keepers of Metal
08. Sepultura - Straighthate (Zardonic Remix)
09. Slipknot vs Cooh - Wait And Duuure
10. Deftones vs Cooh - Shoved Vret
11. Clawfinger vs Ogonek - What You Say
12. Ministry vs Cooh, Breaker & SilentKiller - Galaxy Thieves
13. Hatebreed vs Cooh - Live For Ventil
14. Metallica vs Zany & Cooh - Everything Else Matters
15. System of a Down vs Current Value - Chop The New Life
16. Korn vs Current Value - You Need A Clown
17. Rammstein vs Cooh - Maine Smile
18. Edge Of Sanity vs Cooh - Twilight Blast
19. The Gathering vs Cooh & Broken Note - Saturn Retox